Mira érdeklődő tekintettel figyelte az új jövevényt. Szárnyaival szorgalmasan csapkodott, hogy egy szintben tudja tartani magát. A hosszas bambulást megunva hirtelen széles vigyorra húzta száját - kivillantva fogszabályzóját - és vidáman bemutatkozott.
- Szia. - visította - Mira vagyok. - hosszas csend következett, ami alatt csak egymás nézték vigyorogva.
Mira, ezt megunva 'előszedte' Liát, mit is keres ott:
- Miért mászkálsz erre? Előadás van, nem épp épelméjű dolog a színfalak mögött ácsorogni.
- Tudom, hogy nem. - mosolygott Lia - Új vagyok. Egy kis szárnyas lányt kell keresnem, mert õ fog eligazítani. Legalábbis az õrök odakint ezt mondták.
- Akkor megtaláltál. Mi járatban erre? - nézett végig a Lia bundáján - Ide nem juthat be akárki.
- Hivatalos engedélyem van, hogy itt tartózkodjak. - mutatta a lány a kezében összegöngyölt papírt - Személyesen Olivandertől.
Kibontotta 'szerződését', ami egy megtépázott, sárgás papír volt, inkább pergamenre emlékeztetett, komoly pecséttel az alján. Mira hatalmas szemeivel kíváncsian pillantott bele. Mikor meglátta a vörös pecsétet, meggyőzve bólintott.
- Rendben. Pár nap gyakorlás után beosztanak egy csapatba és velük fogsz tovább gyakorolni. - magyarázta lelkesen Mira. Beszélgetésük ekkor üvöltések törték meg, amik a kint mutatványozó csapattól jöttek.
Odabent a közönség õrjöngött, a jaguárok pedig egyre közeledtek a kimerülõben lévő csapat felé. Jubilee időközben sikeresen lemászott a többiekhez, és a nyúzott csapathoz társulva védekező pozíciót vettek fel immár a 'földszinten'. Kört alkotva, egymásnak háttal várták a feléjük közeledõ vadállatokat. Rheia szíve már a torkában dobogott hevesen. Csak most kezdett el elõször végignézni a közönségen tüzetesebben. Meglepõdve vette észre, hogy a közönség nemcsak különleges színû és testalkatú lényekből áll, amiket mutánsoknak tartott, hanem Mirához hasonló, hegyes fülűek is. Ruházatuk szegényes volt, inkább a középkori szegényebb nép és lovagok öltözetére emlékeztetett. Furcsállta az egészet, nem értett semmit. Nem volt ideje tovább morfondírozni, mert a jaguárok egyre csak közeledtek.
- Most mit csináljunk? - kérdezte nyöszörgő hangon Rahne, aki időközben újabb sérüléseket szerzett.
- Fagyaszd meg őket! - vetette fel az ötletet Jubes Susannak.
- Nem tudom! - ellenkezett a lány.
- Dehogynem! Csak akarni kell. - mordult rá Rheia.
- Mondom, hogy nem! - erősködött Susan - Én a levegő páráját fagyasztom meg. És ebben a levegőben nincs pára! - mutatott az éppen feltörõ lángcsóvák felé.
- Akkor most... - nyelt hatalmasat Jubes.
- Igen, nagyon nagy bajban vagyunk. - fejezte be mondatát Kitty.
- Azért annyira nem. - vigyorgott Amara, és tûzfallal vonta körbe magukat, de nem tartott sokáig.
Mikor már szinte centik választották el őket a jaguároktól, hirtelen megjelent Mira és Lia. A kis csapat meglepve figyelte a berontókat. Főként Liát, mert nem ismerték, de biztosra vették, hogy õ is a cirkusz tagja. A lány egyenesen feléjük rohant kecses mozdulatokkal kikerülve a jaguárokat. Mira pedig feléjük repült, és ujjai segítségével élesen fütyülni kezdett. A vadállatok erre farkukat behúzva kezdtek el menekülni. Ezalatt pedig Lia kivezette a kis csapatot.
- Arról nem volt szó, hogy többször kell ezeket az izéket legyőznünk. - lihegte Kitty a színfalak mögött.
- Örülj neki, hogy egészben vagy. - nyújtotta ki vidáman nyelvét Lia, csípőre tett kezekkel - Hála nekünk. - fogott büszkén kezet Mirával.
- Elmagyarázná végre valaki, hogy mi ez az egész? - nyöszörögte remegő hangon Rheia.
- Egy korsó fahéjas sörtől majd emlékezni fogsz. - vigyorgott Kitty, majd a többiek egyetértõ tekintetét látva, felállt és kirángatta Rheiát.
Rheiát elkapta a hányinger, ha 'fahéjas sörre' gondolt. A két taggal bővült csapat kivonult a cirkuszból. Mikor 'kiértek' egy újabb, fedett, de hatalmas helységben találták magukat. Ez csupán annyiból volt érzékelhető, hogy a szél abszolút nem fújt. Viszont ezt leszámítva minden élethű volt. A munkáscirkusz jellegzetes őrei viszont fel-alá járkáltak, egy-egy arra mászkálót megállítottak, elkértek tőle valamit és jobbik esetben továbbengedték. A csapat egy kocsmafélébe tért be, ahol már teljesen középkori hangulat uralkodott. Csak a mulatozók közül nézett ki egy-kettő lilán, kéken, hosszú orral, füllel. A legtávolabbi asztalnál foglaltak helyet. Kényelembe helyezkedtek, már amennyire lehetett, és Kitty az asztaltól intett a csaposnak.
- Egy kört!
- Kitty, ugye kifizetted a tegnapi 'kört'? - vonta kérdőre keresztbetett kezekkel Susan.
- Öö... majd ma... - ráncolta szemöldökét a lány.
- Te nem fizetted ki? - kerekedett el Amara szeme.
- Nem, de rajta van a listámon. - vágott fel Kitty - Majd ma.
- Aha. - bólogatott mindenki egyhangúan.
Ekkor az ajtó kinyílt, mire az ittas vendégsereg nagy része odapillantott. Az ajtón öt, jól öltözött - illetve jobban, mint a többiek - férfi lépett be. Termetük az átlagnál magasabbnak tűnt, de nem túlságosan. Az egyik a pulthoz sétált, valószínűleg rendelt, a többi pedig helyet foglalt két asztallal arrébb a lányoktól.
- Ó, jaj. - sóhajtott fel Mira, mire a lányok kérdően ránéztek - Az a kupac szívdöglesztő lovag. Folyton elcipelik őket az őrök. Minden felkelés és bunyó élén ők állnak. Főleg az a szőke. Az egész bandában egyetlen szőke, hosszú hajú férfi ült. Ha nem figyelt oda az ember, még egy nővel is össze tudta téveszteni. A srác persze észrevette a nagy mutogatást, mivel szinte az összes lány felé fordult. Meglepetten nézett rájuk, majd Susanra, aztán sármos vigyor kíséretében folytatta a beszélgetést társaival.
- Nekem speciel a fekete tetszik. - álmodozott Mira, mire a lányok nagy nevetésben törtek ki.
- Szerintem pedig a göndör. - vigyorgott Amara.
- Nem, a barna! - csorgatta nyálát Jubes.
- Melyik? - próbálta megtalálni Lia - Amelyiknek gyűrűje van? - célozgatott a pasi foglaltságára.
- Nincs jelentősége. - legyintett Mira - Nőtlenek. Ilyen rabló nép nem talál magának egykönnyen nőt. De azért mindenki megfordul utánuk.
- Nem-nem. - válaszolt még Lia kérdésére Jubes - Az íjas. Ennyire rossz társaság? - kérdezte ezt már Mirától.
- Igen, pedig nemesi családból származnak mind. A legérdekesebb, hogy mind különböző, esetleg ellenséges országból valók. Az gyűrűs angol. - magyarázott Liának. A csinos kis szolgálólány kivitte rendelt italukat. Míg letette azt a férfiak asztalára mosolyogva beszélgetett velük. A lányok mindezt persze féltékeny szemmel nézték. Amara kiszemeltje ekkor súgott valamit a pincérlány fülébe, aki ettől nevetésbe tört ki. A férfi átnyújtott neki valamit, amit a lány dekoltázsában rejtett el, majd ment dolgára. Amara álla majdnem leesett.
- Ennyit álmaid pasijáról. - veregette hátba Rahne nevetve.
- Én mondtam. - vigasztalta Mira - Mind ilyenek.
- Még a szöszi is? - kérdezte Susan asztalukhoz pillantgatva - Amióta bejöttek, folyton felénk néz.
- Inkább téged. - helyesbített Lia a srácot nézve - Még a végén bedőlsz neki.
- A franciának? - nevetett Mira - Mindenki nőnek nézi. A gúnyneve Jeanne d'Arc.
- Susan, mehetsz fizetni. - noszogatta Kitty.
- Mér'? - mordult fel a lány, megszakítva szemkontaktusát 'Jeanne d'Arc' -al.
- Mert te vagy a szélén. Nyomás!
Susan nem tudott már ellenkezni. Felállt, és a pulthoz sétált. Mikor a csapos összeszámolta a tegnapi és mai fogyasztásuk, idegesen kezdte el számolgatni aranypénzét, ami jól láthatóan meg se közelítette a fizetendő összeget.
- A hölgy a vendégem. - jelent meg Susan mögött a francia férfi, majd mosolyogva ránézett - Megtudhatom kegyed nevét?
- Ö... persze... Susan Grey. - mondta zavartan.
- Melchior de Montcorbier. - mutatkozott be, majd kezet csókolt, mire Susan még jobban pirulni kezdett - Megtiszteltetés.