A két csapatra vált gyerekek (na és persze Logan, a bébiszitter) elindultak a fal mentén tapogatózva. Kate-éknek könnyű volt, de a másik csoportnak nem. Ők többször a falnak mentek. Tabitha folyamatosan azzal piszkálta a csapatvezető Bobbyt, hogy hadd robbantgasson csak egy kicsit.
- Nem, nem és nem! – ellenkezett határozottan a fiú.
- De legalább lenne egy kis fény.
- Aha, két másodpercig. – jegyezte meg Rahne.
- Addig is látnál az orrod elé, és nem esnél el! – Tabitha elgáncsolta a lányt.
- Hagyjátok már abba! – szólt rájuk Bobby.
- Különben meg hülyeség is, mert a robbanástól még be is szakadhat ez az izé… - magyarázta bölcsen Amara – mármint ahol vagyunk.
A másik csoport is hasonlóan haladt: végig veszekedtek.
- Ha nem azzal foglalkoznátok, hogy Bobbyt szapuljátok, akkor lehet, hogy még élveznétek is a helyzetet! – szólt rájuk Logan.
Erre mindenki fülét-farkár behúzva elkussolt. Jó ideig mentek ilyen csendben. Egy folyosó félén haladtak. A járat egyre kezdett szűkülni. Már csak egyesével fértek el. Logan hirtelen nekiment a falnak.
- Au! – jajdult fel az arcához kapva.
- Mi történt? – kérdezte aggódva Susan.
- Ez az izé itt, ni! – Logan teljes erejéből a falba rúgott.
- Jó, jó, nyugi! – Kate előrébb jött és megvilágította a falat – Mindjárt megnézem, hogy mi a probléma.
- Csak én látom úgy, vagy tényleg itt felfele is lehet menni? – kérdezte Susan kitekert nyakkal felfelé nézve.
- Meg kell, hogy nyugtassalak, jó a szemed. – helyeselte Kate – Csak az a baj, hogy mi nem tudunk repülni. – vigyorgott.
- Mivel szűk a járat, azért felmászhatnánk. – javasolta Logan – Egy kis edzés.
- Jaj, ne! – mindenki elkezdett nyavalyogni.
Végül is Logan szava győzött és elkezdtek felfele mászni. Egyesével küszködtek. Adam volt az első. Már vagy negyed órája mászott. Logan ettől nagyon ideges volt.
- Látszik, hogy nem jársz az edzéseimre. – ordította fel neki idegesen.
- Még jó! Nem fogom kínoztatni magam! – nevetett Adam, közben meg fél métert visszaesett.
- Ne röhögj, hanem mássz! Ha így folytatod, akkor sosem érsz fel. – parancsolgatott Rheia.
- Látsz már valami? – kérdezte türelmetlenül Logan.
- Eddig sem láttam és most sincs ez különben. – mondta a fiú unottan –
Viszont mintha itt lenne egy járta.
- Eddig is abban voltál. – jegyezte meg gúnyosan Rheia.
- Nagyon vicces! Ha-ha! Azt akarod, hogy megint leessek? Egyébként tényleg van itt valami. – püfölések hallatszottak odafentről – Ez egy terem, csak el van torlaszolva kövekkel.
- Akkor dugaszold ki! – javasolta Logan.
- Talán feljönnél segíteni vagy valami! Ne parancsolgass csak itt nekem, mert lemegyek és baj lesz! – pofázott vissza Adam.
Logan ettől olyan ideges lett, hogy egész arca vérvörös lett. Persze ez a koromsötétségben nem látszódott. Agyvize enyhén szólva felforrt. Füstölgő fejjel rontott neki a járatnak, hogy felmásszon „segíteni” Adamnek. A többiek csak értetlenül nézegettek a hangok forrása felé.
A felmentő csapat, Jean, Scott és Kitty már közeledtek a barlanghoz.
- Nem kellene először a professzornak szólni? – kérdezte bizonytalanul Scott.
- Persze, hogy teljesen kiboruljon és többet sehova se engedjen el minket szülői felügyelet nélkül. – ellenkezett határozottan Jean.
- Most sem egyedül vagyunk. Hanem itt van Logan és rakás kölyök.
Jean itt furcsán Scottra nézett. A fiú gondolataiban már nem is mert olvasni. Tudta, hogy mire gondolhat.
- Legalább Ororonak szóljunk! Ketten úgy sem tudjuk őket kihozni onnan.
- Nem ketten vagyunk, hanem hárman: itt van Kitty is. – vágott vissza pillanatok alatt Jean.
- Ja, ha őt is számítjuk, akkor plusz teher, mivel meg sem moccan. – Scott megpöckölte menet közben Kitty fülét, de az nem reagált.
- Pedig közülünk talán ő tudná kihozni onnan a többieket, ha valami komolyabb baj lenne. Pedig hát biztos, hogy van.
Közben Logan már Adam felé tartott. Már csak pár „lépés” volt hátra. Érdekes módon, mikor felért, nem tépni kezdte a fiút, hanem segített neki. Kisebb-nagyobb kőtörmelékeket dobáltak arrébb. Már egy kis rés volt a falban, amelyen kékes fény szűrődött be. Kikukucskáltak mindketten. Egy alakot láttak sétálgatni fel és le. Rémülten néztek egymásra. Bár Adam nem kellett volna, de mégis ismerte Apokalipszist.